A láprét-látogatók
Ha azt hallom, hogy „vízőrzők”, akkor olyasfajta szuperhőscsapat jut eszembe, mint A bolygó kapitányában. Nem is járok messze az igazságtól. Öko Ható Pál – vagyis Németh András, aki munkaidőben természetvédelmi őr – kifogyhatatlan energiával, kreativitással és sajátos humorral motiválja önkéntes szupercsapatát újabb és újabb nagy tettekre a természet védelmében. Egy ilyen akción vehettem részt jómagam is.
Bérczes Sándornak, a Természetmegőrzési Osztály munkatársának segítettünk Kókán biotikai adatgyűjtésben: vidrafüvet kerestünk - és találtunk. A lóheréhez hasonló, hármas levelű, világoszöld növénykék alaposan elbújtak előlünk a zsombékok oldalában, és csak csatárláncba szerveződve bukkantunk rájuk. Sajnos sok olyan pont is volt, ahol néhány éve még nagyobb állománya volt ennek a védett növénynek, mostanra az élőhely kiszáradása miatt hiányzott.
A következő állomásunk a galgahévízi láprét volt. A terület el van nádasodva, szükséges a kaszálása, mert ha nem teszik, a nád és az inváziós fajok elnyomják a védett növényeket. Csakhogy ha nedvesebb a terület, a nagyobb gép elsüllyedve kárt tesz a élőhelyben. Valaha kézi kaszálással kezelték a területet, ennek megközelítőleg hasonló mai megfelelője az egytengelyes önjáró alternáló fűkasza, amivel majd András tervezi a legértékesebb foltok karbantartását.
A rét végén a Sósi-patak folyik a Galgába, illetve a réten keresztül a lecsapoló árok. A láprét érdekében fontos a talajvíz emelése, mert a kiszáradás a legnagyobb ellenfél. A vízőrzők lelkes csapata földből, ágakból vagy épp a területen kint maradt korábbi kaszálékból több, kisebb gátat épített, hogy az árok lecsapoló hatását tompítsa, a vizet a rétre terelje. Mindenkinek bőségesen jutott feladat: ásás, földdel teli vödrök – nagyobb ágak hordása, vagy a készülő gát tömörítése.
És hogy mi minden fogja meghálálni a gondoskodást? Például a mocsári nőszőfű, a lápi sás (mely az egyetlen kétlaki sás), a szibériai nőszirom, és a fehér zászpa. De itt él a vérfű és az ahhoz kötődő lepke, a vérfű hangyaboglárka, valamint a kornistárnics, ami a szürkés hangyaboglárka tápnövénye. Sőt, a lápréten költ a legritkább tücsökmadarunk, a réti tücsökmadár is.
Az utolsó meglátogatott helyszínünk a Felső-Tápió volt: ez a terület is hasonló utat járt be, mint sok más tőzeges talajú láp. Néhány évtizede a tőzegvagyon egy részét kitermelték, hogy a térség szántóit javítsák, ehhez pedig szükséges volt a rétek lecsapolása. A bányászat felhagyása után a korábbi kisparcellás kézi kaszálást már nem folytatták, a kiszáradó tőzeges talaj kotusodik, porosodik, eltűnnek a növényi rostok. A felszínen ezt abból láthatjuk, hogy a megtelepedő égerfáknak kilógnak a támasztógyökereik. Sajnos a vizét vesztett, és mikrodomborzatában jelentősen megváltoztatott terület helyreállítása nem megy egycsapásra. Többször vissza kell még térnie a csapatnak. Abban is még reménykedhetünk, hogy ideérnek nagyfogú, laposfarkú segítőink, a vízfolyáson felfelé haladó hódok, még azelőtt, hogy elüti az éjfélt az óra. Hiszen az utolsó percekben járunk az ökológiai összeomlás elleni küzdelemben.
Az biztos, hogy kell a víz mindenhol, hisz ahol a víz, ott az élet. Szükség van táji szinten a vízre és a vízőrzők munkájára!
Aki részt akar venni ebben a gumicsizmás lapátolós kétkezi munkában, az keresse az online térben a „Patakmánia & VízŐrzők” csoportot, és csatlakozzon!
Írta: Lovranits Júlia